2020/08/31 - 2020/09/05.
Észak-Skócia
2. nap
Valahol a világ végén...
Reggel szép napsütéses időre ébredtünk, miután kiléptem a sátorból és kinéztem a tengerre, muszáj volt elővennem a fényképezőgépet, annyira jók voltak a fényviszonyok, hogy ezt meg kellett örökíteni. Kerestem a fókákat, de nem voltak kint, vagy csak onnét föntről nem látszottak.
Azzal kezdtük a napot, hogy a tegnap este félbehagyott paprikáskrumplit befejeztük. Kicuccoltuk ismét az asztalt meg a többit, ezúttal felállítottuk a szélfogót is, mert még mindig kissé erősebb volt a szél a kelleténél. Úgy tűnt a szélfogó jó ötlet volt, így már kevésbé tudta elfújni a gázrezsó lángját.
Utitársunk bevállalta, hogy befejezi a főzést, addig én párommal lementem a tengerpartra, hátha látunk valami érdekeset. A fókák most sem voltak kint, de nagyon szép időnk volt. Most is körbefotóztam a tájat. Ismét dagály volt éppen.
 |
| Útban a tengerpart felé |
Mondtuk Á. barátunknak, hogy szóljon, ha kész a kaja, de eddig még nem csörgött, úgyhogy miután visszamentünk a partról az aszfaltos útra, még elmentünk sétálni egy kicsit.
 |
| Visszafelé |
Hamarosan visszafordultunk, nemsokára a telefon is csörgött, hogy lassan ehetünk. Ahhoz képest, hogy milyen sokáig főtt és azt hittük sosem lesz kész, nagyon finom lett. Pirítottunk egy kis kolbászt is hozzá, peri-peri szósszal ízesítve. Evés után elkezdtünk készülődni, majd elindultunk John o' Groats felé, ez a látnivaló volt az egyik oka, hogy nem a nyugati, hanem inkább a keleti részre foglaltam a szállást. Cornwall-ban már láttuk a világvége táblát, a párja itt van John o' Groats-ban és ez is bakancslistán volt.
Kb. félúton észrevettem azt a kis elhagyatott szigetet, amiről már sokat olvastam, a Stroma izlandot. Megálltunk néhány fotó erejéig. Valaha a sziget lakott volt, de mára már az utolsó lakosok is elköltöztek, de a házak még mindig ott állnak. Igazi csemege lett volna ezt a szigetet meglátogatni, de azt már a neten is olvastam, hogy a vírus miatt most nem mennek oda hajók. Amúgy békeidőben John o' Groats kikötőjéből szoktam indulni turistajáratok. Eszembe jutott, hogy megkérdezhetnénk esetleg a házigazdánkat, neki van hajója, hátha kivinne minket. Természetesen nem ingyen gondoltuk. A nap végén, amikor visszamentünk a kempingbe, meg is kérdeztük, de mondta, hogy az ő hajója nem elég nagy ahhoz, meg most amúgyis szervízben van. Így hát kénytelenek voltunk lemondani Stroma szigetéről. Legalábbis most. Talán nem örökre.
 |
| Stroma szigete |
 |
| Stroma házai |
John o' Groats kikötő
/John o' Groats Harbour/
Dél körül érkeztünk meg John o' Groats-ba. Talán itt volt a legtöbb turista egész utazásunk során, de itt is csak mértékkel, amit persze mi egyáltalán nem bántunk. A városka ugyan nem Skócia legészakabbi pontján fekszik, mert az a Dunnet Head, de ez a brit szárazföld két lakott pontja közötti leghosszabb távolság északi végpontja. A másik Cornwall-ben található, 876 mérföldre, a Land's End. Érdekes módon a délit hívják hivatalosan világvégének, de ha valaki mindkét helyen járt már, akkor van viszonyítási alapja melyiknek van jobban világvége hangulata a kettő közül. Nos, egyértelműen az itteninek. Délen sokkal több a turista, sokkal populárisabb, itt viszont valóban világvége feeling uralkodik. De nem csak itt, az egész északi részen.
A település neve a holland Jan de Groot-tól származik, aki egykoron a szárazföldről az Orkney izlandra kompot üzemeltetett. A helyi legenda szerint o' Groats arra utal, hogy John kompját 1 fityingért lehetett igénybe venni /a groat fityinget jelent/. De valójában a holland de groot szóból származik, melynek jelentése "a nagy". Az itt lakó embereket "Groaters"-esknek nevezik.
A fő téren egy érdekes alkotás található, körív csíkok, melyek egy láthatatlan természeti folyamatot valósítanak meg. A települést a Pentland Firth veszi körül, ahol a világ egyik leggyorsabb tengeri áramlását mérték és ismert dolog, hogy a tengerfenéken számos nagy kö gördül folyamatosan előre és hátra. A műalkotás ezt próbálja szemléltetni. A kövek a tengerfenékről származnak, melyeket 2008-ban egy hatalmas vihar sodort ki a partra. Ezek a körív csíkok felidézik a Firth vizeiben lüktető enegriát, valamint a bálnák és a tengeri hajók hatalmas testeit. A csíkok egy 10 méter átmérőjű körből származnak, közülük a legmagasabb 5,5 m-es /nagy szél és vihar esetén nem ritka az ekkora hullámmagasság sem/.
A település fő látnivalója azonban kétségkévül az irányjelző tábla, mely "Journey's End", azaz az utazás vége névre hallgat. Régebben hasonlóan működött, mint a déli párja, egy fotóstársaság működtette, akik pénzért lefotózták a turistákat. Az útmutató tábla egyik nyila itt is cserélhető volt és a fotózandó személy kérésére bármivel be tudták helyettesíteni, gyakran kérték pl. a saját lakóhelyük nevét, stb. Később a táblát áthelyezték egy mindenki által hozzáférhető helyre, azóta ingyenesen megtekinthető, bárki lefotózkodhat mellette, de a nyilak mostmár nem cserélhetőek. Itt állt egy rövidke sor a tábla előtt, de pár perc várakozás után mi is sorra kerültünk.
Ugyanúgy, mint délen, itt is megtalálható Skócia "első és utolsó" boltja.
 |
| Stroma szigete innét is látható |
 |
| Stroma |
Elsétáltunk a part mentén egy darabig a gyalogúton.
Visszafelé még benéztünk az ajándékboltba, majd továbbmentünk a következő állomásunkra.
Duncansby head
John o 'Groats-tól nem messze található a brit szárazföld legkeletibb része, a Duncansby Head. Parkolni a világítótoronynál érdemes és onnan gyalog az ösvényeken juthatunk el a part leglátványosabb részéhez, a Duncansby Stacks-ig.
 |
| A parkoló környéke |
 |
| Kilátás egy közeli szigetre |
A Duncansby Head világítótorony 1924-ben épült és 1997-ben automatizálták. Több skót világítótornyot is eladtak az automatizálás során, mely után magánházaktól kezdve, vendégházakig számos funkciót látnak el, de sajnos a Duncasby Head világítótornyát túl költségesnek bizonyulna alkternatív használatra alakítani, mivel azbeszttől való megtisztítása túlságosan költséges lenne, helyette lehet, hogy inkább majd lebontják.
A világítótornyot elhagyva az ösvényen elindulva megcsodálhatjuk a part természeti látnivalóit. A séta nem túl hosszú és mindenképp érdemes rászánni az időt. A sziklaformációk már egész messziről is láthatóak és ahogy megyünk előre különböző szögekből is megfigyelhetjük.
 |
| Innét már látszanak a Duncansby Stacks sziklái |
A jól kitaposott ösvényen először a Geo of Sclaites nevű hatalmas és mély hasadékot csodálhattuk meg. Ezek a sziklák rengeteg tengeri madárnak adnak otthont.
A Duncansby Stacks sziklaformációi egyre közelebb voltak és minél közelebb mentünk, a tengerpart sziklái egyre drámaibb hatást keltettek.
Kétségkívül a part fénypontja a Duncasby Stacks ég felé meredő hegyes sziklái valamint az előttük látható Thirle Door sziklás boltív. Sajnos nagyon rosszak voltak a fényviszonyok, túl nagy volt a félárnyék, ezért a képek nem lettek túl jó minőségűek.
 |
| Thirle Door |
 |
| Duncansby Stacks |
 |
| Duncasby Stacks |
Mi ennél a pontnál fordultunk vissza, úgy gondoltuk, hogy innét már ugyanaz látszik, csak más szögből. Talán érdemes lett volna még egy kicsit előrébb menni és akkor lehet, hogy a fényviszonyok egy kedvezőbb szögből érintették volna a Duncansby Stacks szikláit, de nagyon melegünk volt és a mai napra még terveztünk pár dolgot, ezért inkább nem mentünk tovább.
Whaligoe steps
/Whaligoe lépcsője/
A Whaligoe steps 330 lépcsőfoka a Whaligoe Haven felé vezet, mely egy három oldalról magas sziklákkal körülvett menedékhely és a legnevezetesebb kikötő egész Skóciában. Érdemes Google térkép segítségével menni, mert nincs kitáblázva, hogy merre található. Van egy kis parkoló a lépcső közelében, de csak pár autónak van hely, nekünk mázlink volt, még pont befértünk.
 |
| Halászház a parkoló mellett |
A Whaligoe lépcső kövekből készült és cikk-cakkban ereszkedik le egy sziklafalon. A lépcsők sajnos helyenként kissé rossz állapotban vannak, a helyiek viszont igyekeznek karban tartani, ennek érdekében adományokat is fogadnak, ebből a célból egy ládika van kihelyezve a parkoló és a lépcső közötti részen, egy kert szélén.
 |
| A lépcső teteje |
 |
| Kilátás a lépcsőről |
 |
| Kilátás a lépcsőről a sótároló ház romjaira |
A Caithness part ezen szakaszán olyan kevés kikötő volt, hogy a helyiek kénytelenek voltak ezt a helyet horgászállomásként használni. A lépcső alján még mindig láthatók a sótároló épület romjai, melyben a kifogott halakat besózták. Az épület közelében szintén ma is látható a vízforraló és a kandalló, ahol a kátrányt hevítették hálók és úszók szigeteléséhez. A horgászcsónakok vontatására használt csörlő rozsdás maradványai szintén megtekinthetők. Az utolsó halászhajó az 1960-as években szűnt meg halászni a Whaligoe-n. Azóta már csak turistalátványosság.
 |
| A sótároló épület romjai |
 |
| A szikla előtt látható a vízforraló |
 |
| A kandalló |
Itt is iszonyatosan rosszak voltak a fényviszonyok, többnyire telefonnal fotóztam, ami ilyen körülmények között jobb képet csinált, mint a nagy gépem, aminek a beállításaihoz nem értek annyira, hogy manuálisan a megfelelő fényviszonyokhoz tudjam állítani.
Nekünk ez az egész hely inkább tűnt egy kalózkikötőnek, mint halászállomásnak, legalábbis, ha én kalóz lettem volna, biztos egy ilyen eldugott helyen kötöttem volna ki. De a valódi használata nem ennyire izgalmas, legalábbis semmilyen írás nem utal arra, hogy kalózok használták volna.
A terület hátsó végében egy sziklás részen le lehetett menni egészen a partig, ahol különféle vizi növényeket és medúzákat figyelhettünk meg a vízben. Rengeteg medúza volt, mi hosszasan figyeltük és fotóztuk őket. Most láttam először élő medúzát természetes élőhelyén.
 |
| Medúzák a vízben |
 |
| Apró kőtornyok |
Nagyon kellemes volt ez a hely, imádom az ilyen eldugott zugokat, szívesen ücsörögtem volna még itt, de mára még a Bucholie kastélyt szerettük volna megnézni, így hát elindultunk visszafelé a lépcsőkön. Lefelé azért könnyebb volt...
Félúton észrevettem egy pókot, nagyon sok ilyet láttunk Skóciában, nem tudom miféle lehetett.
Párom a kertben megnézte közelebbről a két lepukkant motort, jött az egyik helyi fickó és viccesen mondta neki, hogy eladó, friss MOT van rajta. Beszélgettek pár percet, a skót fickó nyomta a poénokat, nagy arc volt.
Bucholie Kastély
/Bucholie Castle/
Nem volt könnyű megtalálni, a Google térkép segítségével mentünk itt is. Egy földútra vitt be, kicsit kételkedtünk is benne, hogy oda visz, ahova menni szeretnénk, de aztán behajtottunk. Az út minősége nem túl jó, de kellő óvatossággal járható. Egy ház romjainál ér véget az út, azt hittük az már a kastély. Egy vadkempingező csoport vert éppen tanyát a romok között, kicsit csodálkoztak is rajta, hogy mit keresünk ott, de nem mondtak semmit. Leparkoltuk az autót az út szélén és elindultunk a gyalogúton, arrafelé, amerre a térkép mutatta, hogy a kastélynak lennie kell. Semmiféle útmutató tábla nem jelzi, hogy merre található, az útról egyáltalán nem látható, sőt még a kastélynál sincs semmiféle tábla, mely utalna rá, hogy melyik kastélynak a romjai. Ezen okok miatt nagyon kevés turista tud a létezéséről, ami sokak szerint nem is baj, ugyanis maga a kastély megközelítése nagyon veszélyes.
 |
| Romos házak |
Gyalogutakon mentünk, de egy ideig a kastély még innét sem látszott, már kételkedni kezdtünk, hogy jó helyen keressük-e. Egészen addig, amíg messziről végre meg nem pillantottuk.
A kastély története 1140-ig nyúlik vissza. Ekkor egy hírhedt kalóz és rabló, Sweyn Asliefson épített itt egy erődítményt, amit Lambaborg-nek nevezett el.
Később Lambaborg-ot a Mowat család kapta meg Robert the Bruce királytól, akik lemodellezték az Abeerden-i birtokukon lévő Bucholie kastélyt, majd így is nevezték. 1661-ben volt a Mowat család tulajdonában, majd utána elhanyagolttá vált és lassan elromosodott.
Ma már csak a homlokzata áll, de még mindig tekintélyt parancsoló benyomást kelt. Ami miatt veszélyes megközelíteni, az a rendkívül keskeny átjáró, ami a kastély belsejébe vezet, mellette két oldalt pedig a hatalmas mélység.
Én nem vagyok a veszély híve, de valahogy elég gyakran kerülök veszélyes helyekre, viszont a felfedezés vágya mindig sokkal erősebb bennem, mint a félelmem. Tanakodtunk, hogy átmenjünk-e a keskeny átjárón szétnézni a romok belsejében, vagy sem, míg végül az előbbi mellett döntöttünk. Én nagyon féltem és a vár romjai sem tűntek valami túl stabilnak, de végül rávettem magam és én is átmentem a keskeny átjárón.
Nem volt annyira érdekes belülről, egy kisebb udvart és melléképületek maradványait láthattuk, viszont a kilátás csodálatos volt. Valószínűleg nem lehetett könnyű dolga annak, aki a várat be akarta venni.
 |
| Egy melléképület maradványa |
 |
| A sziklákon kormoránok bámészkodtak |
Nem időztünk sokat a kastély belsejében, én már alig vártam, hogy épségben visszajussak a túloldalra, de szerencsére nem volt semmi gond. Visszafelé /nem szándékosan, véletlenül/ az alsó ösvényen mentünk, így közelebbről is megszemlélhettük a tengerpart szikláit. Nagyon látványos volt.
Ez volt a mai utolsó programunk, ezután visszamentünk a kempingbe. Nagyon csodálatosak voltak az éjszakai fények, próbálgattam a gépemet, hogyan tudnám a legszebben megörökíteni, nagyon tetszett pl. ahogy a hold fénye kikandikál a felhők mögül, majd teljesen előtűnik. Telihold volt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése